SAJTÓKÖZLEMÉNY

                                                                                                

Sajtóközlemény

 Közép-dunántúli Vízügyi Igazgatóság

 

Az 1956. évi dunai árvíz évfordulója alkalmából 2016. március 22-én Szekszárdon tartandó megemlékezés kapcsán

 

Az 1956. évi dunai jeges árvíz a hazai árvizek történetében különleges helyet foglal el. Hatalmas, pusztító jeges árvizeket ismerünk a múltból, bár az 1876., 1891., 1893., 1940., 1941. és az 1945. évi jeges árvíz jóval gyengébb, kezdetleges védművek mellett következtek be. A lényeges különbség az volt, hogy az 1956. évi jeges árvíznek – jégjárási és árvízi jellemzőit tekintve – magassága a legnagyobb, vízhozama pedig a legtöbb volt, amely minden korábbi jeges árvízét meghaladta. A legnagyobb gátrongálódás és terület-elöntés ott történt, ahol a jeges árvizek addig még sohasem múlták felül lényegesen a jégmentes árvizek vízszintjét, tehát a Baja alatti Duna szakaszon.

 

A magyar Közép-Dunán a keletkező jégtorlaszoknak és jeges árvizeknek állandó földrajzi okai vannak. A Dunának az Ipolytól délre a Dráváig nincs jelentős melléfolyója, amelynek a hóolvadásos nagyvize a kisesésű Duna jegét megbontaná, összetörné. A Duna jegét ezen a szakaszon a meleg idő, vagy a felülről jövő árhullámok bontják meg, és a kanyarulatokban zátonyokon megakadó jeget kisebb-nagyobb torlaszokat alkotva, majd megemelve tolják a Dráva torkolata alatti jégtől már korábban megszabadult Duna szakasz felé.

Az időjárás alakulása az a változó természeti tényező, amely a jégjárást kedvezőtlenné, sőt katasztrofálissá teheti. A jeges árvíz kialakulásának legfőbb oka az volt, hogy az 1955/56-os téli időjárás rendkívüli volt, ilyen hideg február 176 év óta csak egyszer, 1929-ben fordult elő. A Duna alsó szakasza befagyott. Az Alpokban hirtelen bekövetkezett enyhülés és az ott lehullott igen jelentős csapadékok következtében a Dunán a jégmozgás okozta árhullámokat közvetlenül egy egészen rendkívüli méretű hóolvadásos árhullám követte.

A védekezési módok közül célravezető az lenne, ha a megállt jeget a jégdugó felszabadításával megindíthatnánk. Ilyenkor felmerül a jégtörőhajó, a légi bombázás és a földi robbantás lehetősége. Mindhárom jégrombolásnak azonban csak akkor lehet sikere, ha a jégdugónál alkalmazzák, és ha a jégdugó alatt sík víz van, melyen a feltört jég elvonulhat. A magyar Duna szakaszon 1956. márciusában a jégrombolás nem volt indokolt, mert a jégtakaró alsó vége a Dráva torok alatt volt. Mégis, hogy a helyi lakosok megkönnyebbüljenek bombázás, robbantás, sőt tüzérségi aknázás is folyt.

 

Rendkívüli vízmagasságok esetén védekezni kell az átömlés és az elmosás ellen. A dombori torlasz alatt a gátak majdnem teljes hosszában elérte, vagy meghaladta a koronát a víz, sok helyen a nyúlgátak tetején ömlött át, amit még a hullámverés és a jég kitörése is súlyosbított, ezzel a védelem sok helyen lehetetlenné vált.

Védekezni kellett tehát  a rendkívüli víznyomásnövekedés okozta töltésátázás és elmosás ellen. A hosszantartó magas vízborítás felolvasztotta a vízfelőli rézsű fagyott kérgét, de a mentett oldali rézsű fagyott maradt. A belső elmosás felgyorsult és csak az idejében alkalmazott szádfalazás tudott ezen segíteni. Védekezni kellett buzgárosodás és talajtörés ellen is. A gátalap szélessége ilyen nagy nyomásoknál a gát alatti szivárgás elleni védelemre nem elégséges. A védelem homokzsákokból készült szorítógátakkal készült fel a talajtörés megakadályozására.

Lokalizáció kiépítésére volt szükség a gátszakadásokon betört víz elöntésének minél kisebb területre való korlátozására. A betört vizek lokalizálására felhasználták az utak, vasutak töltéseit, alvó gátakat, magasabb terepvonulatokat nyúlgátak építésével megfelelő magasságra kellett emelni, a bennük található nyílásokat – hidakat, átereszeket, bevágásokat – el kellett zárni.

 

A védekezést az Országos Árvízvédelmi Kormánybiztos irányításával a vízügyi igazgatóságok végezték és az egész ország segített. A védekezők között volt a Honvédelmi Minisztérium, a Belügyminisztérium, a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium, az Építési Minisztérium, különböző gyárak és szervezetek által mozgósított dolgozók és természetesen az érintett települések közereje.

1956. március 11-én a védekezők létszáma elérte a 38 000 főt. A gépek közül a védekezési csúcsidőben 20 kotró, 180 dömper, 7 tológép dolgozott egyszerre, a tehergépkocsik legnagyobb száma 2455 volt. A főbb védekezési anyagok közül 830 m3 faanyagot, 44 000 t vízépítési terméskövet, 1 520 000 db zsákot és 24 500 fáklyát használtak fel.

 

1956. évi árvíz eseményei

1956. március 2. Pozsonynál jégtorlasz alakul ki.

1956. március 3. Pozsonynál megbomlik a jég, Budapest feletti szakaszon jégzajlás.

1956. március 8. Dunavecsénél a dunaföldvári jégtorlasz által duzzasztott víz színe Budapestig tart, meghaladja a töltéskoronát. A vízbetörést nyúlgáttal védik. A tassi vízerőtelep és a hajózsilip között az osztószigeten a vasbeton árvízvédelmi fal sarokpontjánál buzgár és talajtörés mutatkozott, majd az árvízvédelmi fal kiborult. A homokzsákból készült újabb zárótöltést a 3,5 m-es vízszintkülönbség miatt meginduló visszarágódás elvitte. 

1956. március 9. Dombori és Szeremle között kialakult a dombori torlasz, duzzasztása Paksig terjedt, vastagsága és tömörsége Domboritól a Baja alatti Kádár-Dunáig majdnem egyforma volt.

1956. március 10-14.    57 db sorozatos gátszakadás a Duna jobb és bal partján Gejen (Kalocsa) – déli ország-határ között. A tetőző árhullámnak a duzzasztott vízzel megnövelve Domboritól a Kádár-Dunáig tartó összefüggő torlaszt megkerülve a hullámtereken kellett lefolynia. A megemelkedő víz a jeget többször és több helyen megcsúsztatta, tömörítette és a partokra nyomta. Ez azonban még inkább veszedelmes volt, mert a jég mozgásával a vízszínek hirtelen változása, süllyedése-megemelkedése következett be, mely a Baja alatti szakaszon a hatalmas tömegű jeget részben összetördelte, megcsúsztatta, a nyúlgáton és a töltéseken keresztül vitte, ami aztán a nyúlgátakat és magát a töltést is lenyírta. Tolna megyében az árvíz Bogyiszlót teljes egészében, Fadd, Tolna, Sióagárd, Pörböly, Bátaszék és Báta mélyfekvésű területeit érintette.

 

1956. március 19. A magyar Duna jégmentes.

 

 

Nem mindenhol volt lehetséges a gátszakadásokon való víz visszavezetése, így gát átvágásokra volt szükség, a mélyfekvésű, lefolyástalan területekről pedig szivattyúzással távolították el a vizet. Baja alatt, az ártér legmélyebb részén, jugoszláv területe 900 méter hosszban meg kellett bontani a gátat. 1956. március 27-ére a betört vizek 84 %-át visszavezették a befogadóba és az elöntött területek 51 %-a szárazzá vált. Április végére az elöntött területeknek már csak az 5 %-át borította víz.

A méreteiben még soha nem látott árvíz ellen hatalmas szervezett erőkkel, nagyfokú gépesítéssel folytatott védekezés jelentős eredményeket ért el a károk korlátozásában. A Dunavölgy 520 000 ha mentesített árterületéből csak 74 000 hektárt öntött el a víz. Az 1956. évi árvíz után szükségessé vált az árvízvédelmi töltések megfelelő szintű és méretű kiépítése, a nagyvízi meder szabályozása.

Az 1956-os jeges árvizet követően jelentős fejlesztések indultak meg a vízügyi ágazatban. Megkezdődött a jégtörő hajópark kialakítása a Dunán és a Tiszán egyaránt, annak érdekében, hogy ne alakulhassanak ki káros vízszinteket előidéző jégtorlaszok, vagy kialakulások esetén megbonthatóak legyenek. A folyószabályozási munkák keretében jéglevezető sávokat alakítottak ki a part mentén. A nagy volumenű töltésfejlesztésű munkák kezdődtek a jeges árvíz által érintett szakaszokon, az új töltések magasságát az akkori mértékadó árvízszint fölé emelték, 1,5 méterre. A megemelt töltésrendszer biztonsággal vezette le a Duna alsó szakaszán a rekord méretű 2013. évi árvizet is. Az utóbbi években megtörtént a térség árvízvédelmi felülvizsgálata, elkészültek az árvízi veszély- és kockázati térképek, valamint a nagyvízi mederkezelési tervek, amelyek eredményeit felhasználva tovább stabilizálható a térség árvízvédelmi biztonsága

 

Székesfehérvár, 2016. március 16.   

           

                                                                                              dr. Csonki István

         igazgató